intézmény alapjait, lényegét és jellegét. Mindenekelőtt pontosították, hogy ki köthet házasságot. Bizonyos jogokat juttattak a házastársaknak, elsősorban a gyermekes házasoknak, ám terheket és jogi kötelezettséget róttak a cölibátusban vagy gyermektelenül élőkre. Végezetül szabályozták a bizonyított házasságtörés esetén alkalmazandó eljárást és a büntetés végrehajtását. Ma úgy mondanánk, családvédelmi jellegük volt, ám a házasság intézményét közvetlenül nem érintették. Ezek a törvények, más, nemes szándékúakhoz hasonlatosan, amelyek túl mélyen hatoltak a magánélet területére, nem igazán mentek át a gyakorlatba.
Az első ismert (forrásokban lejegyzett) válás Rómában Kr. e. 231-ben történt - bár valószínűleg nem ez volt az első hasonló eset. Később, a köztársaság alkonyán és a császárság kezdetén gyakorta hallunk efféléről. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy az adatok, amelyekkel ebben a témában rendelkezünk, alapvetően a legfelső társadalmi rétegeket érintik. Ott pedig nagypolitikáról és nagy pénzekről volt szó. Másrészt sokatmondó a tény, hogy minden könnyítés ellenére rossz szemmel nézték és elítélték a válásokat; viszonylag ritkán fordult elő az alacsonyabb rétegekben. Talán éppen az a tény, hogy bármelyik fél oly könnyen kiléphetett, ha megítélése szerint az összetartozás megszűnt, a házastársat épp arra kényszerítette, hogy odafigyeljen a viszony életben tartására. Ki tudja, nem volt-e ez a házasság megőrzésének hatékonyabb módja, mint a jogi és vallási kényszer? [8]
Számunkra, akiket abban a meggyőződésben neveltek, hogy a házasság felbonthatatlan kötelék, ha pedig bontható, csakis a legvégső esetben, kivételes okokból, amelyeket kínos bírósági eljárás folyamán kell vizsgálni és megerősíteni, a római alapelv különösnek tűnhet. Pedig épphogy a római ember csodálkozhatna, miként lehet arra kényszeríteni valakit, hogy együtt éljen egy másik emberrel, aki nem felel meg neki, s akivel egyszerűen nem akar együtt élni. Az ilyen kényszer végül is a természetes jog, annak alapvető lényege ellen irányuló erőszak - ugyanúgy, amint nem lehet senkinek megparancsolni, hogy múlhatatlan szerelemben éljen. Az érzelem az istenek akaratából támad, ám az istenek meg is szüntethetik - külső személyeknek ebbe nem lehet beleszólásuk.
Azonnal fölmerül persze a kérdés: mi történik a gyermekekkel, mi a helyzet a vagyoni vonatkozásokkal? Ami az elsőt illeti, a kérdés annyiban egyszerű volt, hogy a jog és a hagyomány erejével a gyermekek mindig az apa hatalma alá tartoztak, ő volt felelős értük. A vagyonjogi kérdéseket pedig a megfelelő szerződésekkel már a házasságkötéskor szabályozták.
A szülői hatalom a gyakorlatban alapvető szerepet játszott a házasságkötésnél. Az apa és az anya döntött arról, kit vesz nőül a fiú, s kihez megy feleségül a lány. Ők jelentették ki, hogy a házasság feltételei megvannak. Megállapították, hogy a lány nubilis, azaz férjhez menésre kész, ha legalább 12-13 éves lett, többnyire azonban 15. életévénél nem később. A fiú általában idősebb volt, az ókori szemléletnek megfelelően, miszerint a nő és a férfi biológiai órája eltérően működik.
A lányok fiatalon mentek férjhez, fiatalon váltak anyává, fiatalon is haltak meg. A statisztika elrémítő, és minden társadalmi rétegben hasonlónak látszik. Erről a sírkövek tanúskodnak - ezernyi akad belőlük - a közrendű asszonyok esetében is, de jelen könyv is ezt tanúsítja. A fiatal anyák többnyire a szüléssel kapcsolatos szövődmények áldozataivá váltak. Saját korunkban hozzászoktunk ahhoz, hogy az asszonyok átlagos életkora többnyire magasabb a férfiakénál, és az idősebb korosztályokban a nők túlsúlyban vannak. A római társadalomban azonban a helyzet éppen a fordítottja volt: a fiatal nők halandósága volt nagy, s ezzel kapcsolatban megjelent az idősebb korosztályok úgynevezett maszkulinizálódása. Az olyan esetek, mint Liviáé, aki a 86. életévét is megélte, vagy Eutropiáé, netán Helenáé kivételesek.
Az olvasó észreveheti azt is, hogy a császárnék születésére és halálára, valamint a házasságkötésre vonatkozó információk többnyire csak [9] hozzávetőlegesen szerepelnek. A rendelkezésünkre álló forrásanyag ugyanis igen gyakran nem tartalmaz pontos adatokat, így kénytelenek vagyunk közvetett utalások alapján számolgatni. Számos életrajznál - s ez tanulságos lehet - jeleztük az értelmezés folyamatát és a lehetséges adatok megközelítésének módját is. A császárnékra vonatkozó információk szűkössége természetesen azzal kapcsolatos, hogy rendszerint férjük árnyékában maradtak, még ha ténylegesen és közvetve hatalmas befolyásuk volt is a nagypolitikára. A történetírókat azonban főként a pletykák, a magánéleti botrányok és az ocsmányságok érdekelték. Olyan benyomásunk támad, hogy még a komoly ókori történetírók is, ha éppen a császárnékról írtak, valamiképpen korabeli bulvár-újságírókká, sőt egyenest paparazzókká váltak. Az olvasó önmaga ítélje meg, mennyi az adott anyagban a valóság, mennyi a fikció, mely információk figyelmet érdemlőek, melyek csupán a beteges képzelet szülöttei. Általában azt kell mondanunk, hogy a császárnék sorsa nehéz, többnyire egyenest tragikus volt. Sokuk igen drágán fizetett a néhány évig, sőt néha csak néhány hónapig vagy napig tartó csillogásért és dicsőségért. Nem gyakoroltak kíméletet velük szemben, s egyúttal elismerést sem kaptak a kortársaktól, mi viszont igen kevés és részrehajló forrás-anyagra kényszerülünk hagyatkozni.
Említsük meg végül azt, amiről esett már szó a Római császárokban, hogy nem szabad átvinnünk azokra a korokra mai képzeteinket arról, mi a császár vagy a császárné. Évszázadok óta ezeket a meghatározásokat használva szemünk előtt koronázási szertartás és öltözék, uralkodói jelvények, az Isten kegyelméből uralkodó fensőbbség jelenik meg. Így volt a középkorban, de nem az ókorban. Az Augustus császár által Kr. e. 27-ben bevezetett rendszer, amelyet közkeletűen császárságnak nevezünk, a történettudomány pedig principátusnak, lényege az volt, hogy egy kézben összpontosították a legfontosabb köztársasági intézményeket, ami lehetővé tette a tényleges hatalomgyakorlást a köztársaság és intézményei látszatának megőrzésével - beleértve a senatust is. Nem létezett tehát koronázási aktus és szertartás a császár és a császárné számára. Nem létezett, legalábbis az első századokban, semmiféle különleges hatalmi jelvény azokon kívül, amelyeket a köztársasági idők hagyatékának lehetett tekinteni. Ilyen volt például a bíbor, amely korábban a vezéreket illette. Idővel szaporodtak az előjogok a császárnék számára is. [10]
A császár a senatus döntése alapján elnyerte az Augustus címet, amely nevének részévé vált, ezért írjuk máig nagybetűvel. Az évek múlásával azonban rangjelzéssé lett, ekkor tehát kisbetűvel írjuk. A császárnékkal különböző volt a helyzet. Némelyikük megkapta ezt a címet, természetesen mindenkor a császár egyetértésével, mások bizonyos késéssel jutottak hozzá, ismét mások pedig egyáltalán nem. Esetükben ez tehát csak cím volt, ezért jelenleg a kisbetűs írásmód az elfogadott. Rómában csak a császárnak volt joga saját arcképével, címeivel, jelzéseivel pénzt veretnie. A császárnék arcképei és címei viszont a görög, különösképpen az alexandriai pénzverdékben láttak napvilágot. Csak Domitianus császár feleségének, Domitia Longinának az idejétől kezdték rendszeresen kibocsátani a császárnék pénzeit is. Előzőleg kivételesen elérte ezt a megtiszteltetést Agrippina, Claudius felesége, Nero anyja is.
A császárhoz hasonlóan a császárné is az isteneknek kijáró tiszteletben részesült, azaz a császárnéknak is voltak saját papjaik és szentélyük, de csak Keleten. Rómában ezt a tiszteletadást haláluk után kapták meg a senatus jóváhagyásával, s ezzel felruházták őket a diva, vagyis isteni jelzővel. Persze nem mindegyiküket. Megtörténhetett az is, hogy haláluk után a senatus döntése alapján damnatio memoriae, szó szerint „felejtés-ítélet”, vagyis „elfeledésre ítéltetés” lett az osztályrészük. Ez szobraik ledöntését jelentette, illetőleg nevük kitörlését, netán kivésését a feliratokból. Kétségtelenül barbár eljárás, amelyet azonban legalább törvény alapján, nyilvánosan és becsületesen hajtottak végre. Sokkal inkább barbár, lényegében pedig undorító a felejtésre ítélés a különböző titkos utasítások, feljegyzések stb. alapján. Máig hírhedtek Joseph Göbbels szavai, aki bértollnokainak megtiltva, hogy a számára kínos személyekről írjanak, így szólt: „Hallgassátok őt halálra!” Alkalmaztak s máig alkalmaznak hasonló módszereket, úgy a totalitárius rendszerekben, mint a demokratikus jogállamokban. A rómaiak, ismételjük, ebből a szempontból tisztességesebbek voltak. Egyébként pedig az ilyen orwelli emlékezettörlési kísérletek korábban is, ma is többnyire éppen ellenkező eredménnyel jártak és járnak.
A császárnék életrajzai kronológiai sorrendben következnek, úgy azonban, hogy mindegyik lehetőleg zárt, érthető egészet alkosson. Ebből erednek bizonyos ismétlések. A császárnék sorsának megértéséhez szükséges volt férjük személyiségének és politikájának legalább vázlatos ismertetése, de csupán annyira, amennyire az a gondolatmenetbe illik. [11] Marad végül az utolsó, érdekes és lényegi szempont: a császárnék portréja. Köztudott, hogy az ókori festészet alkotásaiból szinte semmi nem maradt fenn.
Végeredményben egyetlen császárné festészeti ábrázolása áll rendelkezésünkre: a híres egyiptomi tondó, amely Julia Domnát, Septimius Severust és Caracallát ábrázolja. Ezenkívül kizárólag a pénzérmékre és a szobrokra hagyatkozhatunk. Az előbbiek természetüknél fogva túl kicsik és pontatlanok az arcvonások tekintetében; a szobrokat viszont nem mindig lehet azonosítani. Számos kiváló munka tárgyalja a császárok és császárnék ikonográfiáját, de sok az egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezés is. Ennek a témának a feldolgozására külön könyv vállalkozhatna csak - tehát a legjobb megoldásnak az ókori pénzérmék ábrázolásaira való szorítkozás tűnik, mégpedig a császárnék XVII. századi kivitelezésű, az egykori érméket átrajzoló, egyértelmű és stilisztikailag egységes képek formájában. [12]
Claudia
Claudia. Augustus császárként uralkodott Kr. e. 27-től Kr. u. 14-ig, első felesége. Kr. e. 43-ban ment hozzá feleségül, a válásra Kr. e. 41-ben került sor.
A Clodiusnak is nevezett híres néptribunus, Publius Claudius lánya volt. Ez a felforgató demagóg, Cicero halálos ellensége egy városon kívüli verekedésben halt meg Kr. e. 52 januárjában. Fulviával kötött házasságából született lánya az ő nevét viselte. Apja elvesztésekor Claudia nem lehetett több két- vagy háromévesnél. Fulvia ezután még kétszer ment férjhez. A harmadik és utolsó férje Marcus Antonius volt, Caesar egyik legközelebbi tisztje. Amikor Kr. e. 44-ben az összeesküvők megölték a dictatort a senatus épületében, Antonius a hatalom megörökléséért harcoló magas rangú politikusok egyike volt. Polgárháborúra került sor. Ebben a fiatal, akkor alig húszéves Gaius Octavius, Caesar nőtestvérének unokája is részt vett. Őt ugyanis végrendeletében Caesar adoptálta, ettől kezdve tehát hivatalosan Gaius Julius Caesar volt a neve, bár közkeletűen gyakran az Octavianus névvel emlegették, miután az Octaviusok nemzetségéből származott.
Kr. e. 43 őszén, a Padus folyó mentén az Antonius és Octavianus hadserege közötti harc során a két fél katonái kikényszerítették a három vezér: Antonius, Octavianus és Lepidus megegyezését. Így jött létre a Róma történetében második triumvirátus néven ismert egyezmény. [13] A katonák azt is kikényszerítették, hogy az egyezményt házassági kötelékekkel erősítsék meg.
Ebben a helyzetben Octavianus feleségül vette Antonius nevelt lányát, a körülbelül 12 éves Claudiát. Még az akkori szokások szerint is túl korai idő volt ez férjhez menésre, hiszen a leányok általában 15 éves korukban léptek házasságra. Az a pletyka járta, hogy Claudia vix nubilis, tehát alig képes házaséletre.
Így a húszéves Octavianus politikai érdekből egy nála legalább 7 évvel fiatalabb lányt vett feleségül. Beleegyezett, bár jegyben járt Serviliával, egy befolyásos, egykori consul leányával. Az eljegyzést felbontotta, Serviliust pedig kiengesztelték azzal, hogy a Kr. e. 41-re másodszor is consullá tették.
A Claudiával kötött házasságot nem hálták el. Mindenesetre két évvel később Octavianus, elválva ifjú feleségétől, hogy új, ugyancsak politikai célzatú házasságot kössön, formálisan esküt tett, miszerint Claudia szűz. A kortársak azon töprengtek, vajon kezdettől tervezte-e, hogy érintetlenül hagyja a lányt, újabb alkuk lehetőségére számítva? Ismerve azonban Octavianus későbbi, bizonyított erotikus hajlamait, más következtetésre is juthatunk: határozottan vonzódott az érett s különösen a férjezett asszonyokhoz.
A váláshoz anyósa, Fulvia is hozzájárult. Tekintélyes s valószínűleg igen kellemetlen személyiség volt: heves és mohó természetű, akit szüntelen becsvágy hajtott, és állandóan intrikált. Úgy beszélték, hogy a testén kívül nincs benne semmi nőies. Octavianus egyszerűen nem viselte el,
vagy legalábbis ezzel magyarázta a válást, hogy így mutassa ki: semmi kifogása személyesen Antonius ellen.
Claudia további sorsát nem ismerjük. Anyja Kr. e. 40-ben halt meg, tehát kevéssel Claudia válása után, természetes halállal. Nevelőapja, Antonius akkorra már végképpen Kleopátrához kötődött. Férjhez ment-e újra Claudia? Vagy első férje, a későbbi császár törődött-e vele bármikor is? Igen kétséges, hiszen Octavianus, mint tudvalévő, igen közömbös és érzéketlen volt még legközelebbi hozzátartozóival szemben is. [14]
Scribonia. A Kr. e. 27-től Kr. u. 14-ig császárként uralkodó Octavianus második felesége. A házasságot Kr. e. 40-ben kötötték, a válásra Kr. e. 39-ben került sor; Kr. u. 17 után halt meg. Octavianustól egy lánya született.
Elődjéhez, Claudiához képest az Octavianusszal való egybekelésekor Scribonia már érett asszony volt, kétszer férjezett, s három gyermek anyja. Első, Cornelius Lentulusszal kötött házasságában fiút szült, a második férjétől, Cornelius Scipiótól pedig fia és leánya született. E két férj persze a senatori rendhez tartozott. Hogy mi volt a válás oka? Erről hallgatnak a források. A római arisztokrácia köreiben azonban ez oly gyakori volt és oly könnyen ment, hogy nem keltett csodálkozást.
Fivére, Scribonius Libo saját lányát Sextus Pompeiushoz, Szicília (ókori neve Sicilia) tényleges uralkodójához adta férjül, aki ott kalóz-államot hozott létre. Octavianusnak az Antonius elleni háborúra készülve biztosítania kellett magát a tenger felől, és nem hagyhatta, hogy Sextus Pompeius és Antonius szövetkezhessen ellene. Octavianus barátja és tanácsadója, Maecenas Kr. e. 40-ben tárgyalásokba bocsátkozott Scribonius Libóval. Egyezséget kötöttek. Octavianus feleségül vette Scribonius nőtestvérét, azaz családi kapcsolatba került Sextus Pompeiusszal. A házasság azonban nagyon rövid ideig tartott, alig egy évig, miután megegyezés született először Antoniusszal, aztán Sextus Pompeiusszal is. A háborúra egyelőre nem került sor. 39 végén Scribonia [15] lányt hozott világra, aki természetesen apja hivatalos nevét kapta, azaz Juliának hívták. Octavianus közvetlenül a szülés után elvált feleségétől. Azt állította, hogy erre a lépésre propter perversitatem morum - azaz felesége fonák szokásai miatt került sor.
Az ügyes latin megfogalmazás többféleképpen érthető. Vajon Scribonia valóban kicsapongó, erkölcstelen volt, vagy csupáncsak rossz természetű, kibírhatatlan? Elgondolkodtató, hogy már előzőleg is elvált. De tény az is, hogy Octavianus éppen ekkortájt ismerkedett meg egy szép fiatalasszonnyal, és a legkevésbé sem titkolta, hogy a nő mély benyomást tett rá.
Az Octavianustól elválasztott Scribonia továbbra is Rómában élt. Egyik fia consuli rangra jutott, lánya ugyancsak hasonló rangú senator felesége lett. Teljesen másként alakult azonban Octavianustól született lányának sorsa, amiről majd külön, a Juliának szentelt életrajzban beszélünk.
Kr. e. 2-ben Augustus saját leányát, Juliát, aki ekkor már Agrippa özvegye volt, száműzetésre ítélte. Kezdetben egy szinte néptelen kis szigeten lakott, majd Itália déli csücskén, egy Regium nevű városban. Scribonia önszántából elkísérte lányát a számkivetettségbe, s egészen haláláig, Kr. u. 14-ig vele volt.
Seriboniának előbb meg kellett siratnia két unokájának, Julia fiainak váratlan halálát. Lucius Kr. e. 2-ben halt meg, Gaius pedig Kr. u. 4-ben. Aztán száműzetéssel sújtották lányunokáját, az ifjabb Júliát, Kr. u. 14-ben pedig megölték harmadik fiúunokáját, Postumus Agrippát.
Scribonia Kr. u. 17-ben még élt. Ekkor tanácsolta azt fiatal rokonának, Scribonius Drususnak, amikor azzal vádolták, hogy összeesküvést szőtt Tiberius császár ellen, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. Így szólt: „Miért akarod a dolgot megtenni valaki más helyett?” Azt akarta elérni, hogy a fiatalember haláláért teljes mértékben a császár vállalja a felelősséget. Okos tanács volt, amely méltó egy asszonyhoz, akit a gravis (komoly) szóval jellemeztek. A fiatalember azonban nem hallgatott rá. Öngyilkos lett, ám ügyének tárgyalása a senatus előtt így is tovább folyt. [16]
Livia Drusilla.
A Kr. e. 27-től Kr. u. 14-ig Augustus császárként uralkodó Octavianus harmadik, utolsó felesége. Kr. e. 43-ban ment feleségül Tiberius Claudius Neróhoz. Miután elváltak, Kr. e. 38. január 17-én kelt össze Octavianusszal. Kr. u. 14-ben az elhunyt Augustus végakaratának; megfelelően adoptálták a nemzetségbe Julia Augusta néven Kr. u. 29-ben halt meg, 86 éves korában. Kr. u. 42-ben besoroltál az istenek közé Diva Augusta néven. Első házasságából két fia született.
Sok korabeli római úgy tartotta, hogy ő a köztársaság szigorú anyja és a császári család szigorú mostohája. Eléggé kétértelmű meghatározás. A mai történész, aki szeretné objektíven megítélni Liviát és első császárnéként játszott szerepét Róma történelmében, kissé tanácstalanul áll az egymással ellentétes tények és vélemények láttán. Anya volt, vagy mostoha? Vajon mindenekelőtt és mindenáron saját leszármazottainak akarta biztosítani a hatalmat, vagy csupán a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt tulajdonítanak neki olyan tetteket, amelyeket valójában nem ő követett el? Talán a politikai dolgokban mindig oly gyanakvó és semmire tekintettel nem lévő Augustusnak volt igaza, hogy több mint fél évszázadon át teljes bizalommal övezte, vagy egyszerűen nem vette észre, ami az orra előtt, a saját házában történik - mint az oly sok férfiúnál megesik? Vagy éppen Claudiusnak, a Livia által határozottan lenézett unokának volt igaza, aki később annyira lojális volt nagyanyja emlékéhez, amikor így jellemezte: „Ulysses asszonyi ruhában” - azaz okos asszony, ugyanakkor ravasz és veszélyes is?
Talán korunk írójának, Robert Gravesnek van igaza, aki plasztikus portréjában, a gyermekei jövőjének biztosításáért mindenre kész [17] anyaként ábrázolta Liviát, a császári palota márványpadlóján kúszó viperaként? Vagy annak az ítéletnek érdemes hinnünk, amelyet tisztelettel és csodálattal fogalmaztak meg az ő korához közelebb állók?
A római nők között származása, tisztessége, szépsége révén legkiválóbb asszony minden szempontból inkább az istenekhez, mint az emberekhez hasonlít; családja szent tisztaságára felügyelő feleség, amint az ősi szokás diktálja; bölcs és nagylelkű asszony, közvetlenebb a régi matrónáknál; érzelmei fölött úrrá lenni képtelen anya, de feleségként megadó, aki helyre teszi férje ravaszságát is, fia tettetését is.
Életének néhány eseménye egyértelmű és vitán felül áll, más eseményeket azonban többféle módon értelmezhetünk.
A nemzetség és az első házasság
Apja, Marcus Livius Drusus senator a Caesar meggyilkolása utáni polgárháborúban Brutus és Cassius pártján foglalt állást, vagyis Antonius és Octavianus ellenében. Részt vett a Kr. e. 42-ben Philippinél lezajlott csatában. Amikor Brutus és Cassius vereséget szenvedett, Drusus öngyilkos lett.
Alig egy hónap múlva, ugyanebben az évben, november 16-án leánya, Livia, Tiberius Claudius felesége megszülte fiát, a későbbi Tiberius császárt. Alig tizenhat éves volt ekkor. Férje, akivel valószínűleg Kr. e. 43 elején kötött házasságot, előbb Caesar tisztjei közé tartozott, amikor azonban ő meghalt a senatus épületében az összeesküvők késszúrásaitól, azonnal a merénylők oldalára állt, akár apósa.
Tiberius Claudius konfliktusba keveredvén Octavianusszal, és üldöztetve ennek emberei által Kr. e. 40-ben Szicíliába volt kénytelen menekülni Liviával s az akkor kétéves Tiberiusszal együtt. Amikor Nápolyban (ókori neve Neapolis) titokban hajóra szálltak, a gyermek sírása kis híján elárulta őket. Szicíliáról Spártába költöztek, ám innen is sietve kellett távozniuk. A hegyvidéken átkelve erdőtűz állta útjukat. Livia majdnem odaveszett, mert a lángok már ruháját nyaldosták, és haja is megperzselődött.
Amikor azonban Octavianus Kr. e. 39-ben egyezményt kötött Antoniusszal, a család visszatérhetett Itáliába. Octavianus ekkor találkozott, talán első ízben, a tizenkilenc éves Liviával, aki immár másodszor volt [18] terhes. Elhatározta, hogy feleségül veszi, lehetőleg gyorsan, szinte azonnal. Még arra sem volt tekintettel, hogy felesége, Scribonia éppen akkor várta leányuk születését, aki - mint később kiderült - Augustus egyetlen saját gyermeke lett. Scriboniától állítólag éppen a leányka, Julia megszületése napján vált el. Előtte azonban óvatosan a papok testületéhez fordult azzal a kérdéssel, hogy lehet-e házasodni olyankor, amikor a jövendőbeli asszony éppen várandós. A válasz az volt, hogy lehet, amennyiben a tény már ismert. Octavianus környezete megfigyelte, hogy Liviával való megismerkedésekor a férfi borotválkozni kezdett, addig ugyanis rövid szakállat viselt. Ilyennek ismerjük minden ábrázolását, egész további életében borotváltan. A szokás pedig, a szakáll borotválása ettől kezdve szokássá vált az I. század minden császáránál.
A második házasság
Az esküvőt Kr. e. 38. január 17-én tartották. A helyzet különlegessége nem csupán az volt, hogy a menyasszony már terhességének hatodik hónapjában volt. Az apa szerepét, aki az asszony fölötti uralom jogát átadja a férjnek, az eddigi férj töltötte be, akinek gyermekét Livia az esküvő idején már méhében hordta! A menyegzői lakoma idején ezért mulatságos incidensre került sor. Szokás volt akkoriban, hogy a menyasszony mellett kisfiúk teljesítettek szolgálatot, mintegy kis ámorokként. Az egyikük, látva, hogy Livia Octavianus mellett foglal helyet, Tiberius Claudius pedig egy másik kereveten és valaki mással, odalépett hozzá: „Mit teszel, asszonyom? Hiszen ott hever a férjed!” - és mutatta ujjával. A jelenet bizonyosan a jelenlévők élénk, ám gondosan elfojtott derültségére szolgált. Livia első férje néhány évvel később meghalt. Díszes temetést kapott, a búcsúbeszédet pedig idősebbik fia, az akkortájt kilencéves Tiberius tartotta.
Három hónappal az esküvő után Livia megszülte második gyermekét, aki apja után a Drusus melléknevet kapta. Octavianus azonnal valódi apjához, azaz Tiberius Claudiushoz küldte, aki nevelte, amíg élt. A fővárosban pedig Drusus megszületésével kapcsolatban egy rosszmájú mondás kelt lábra: a szerencséseknél már három hónapra születik a gyermek! [19]
A sors iróniájának tarthatjuk tehát, hogy Livia, Octavianus halálos ellenségének lánya, ellenfelének felesége, akit családjával együtt üldöztek Octavianus emberei, végül is a felesége lett. És ugyancsak ő lett - amit persze az esküvő idején még senki sem tudhatott - ténylegesen is, formálisan is az első római császárné, valamint anyja egy későbbi császárnak. Ő, aki a köztársaság egyik lánglelkű hívének lánya s egy másiknak felesége volt! Már az ókori történetírók is felhívták a figyelmet erre a különös történetre, amelyet mintha csak a gonosz sorsistennő rendezett volna meg.
A házaséletük több mint fél évszázadon át tartott harmonikusan, kölcsönös tiszteletben és szeretetben. A későbbi római császári házasságok közül egyetlenegy sem hasonlítható hozzá, sem időtartamát, sem példás összhangját tekintve. Ám gyermektelen maradt, ami sok egyéni tragédiának lett oka, s meghozta a maga politikai következményeit is. Első és egyetlen gyermekük halva született. Az ok bizonyára a vércsoportok ellentétéből adódott, mert más kapcsolatokból mindkettejüknek születtek utódai. Az ókoriak szemében azonban ez az elhidegülés jele volt, vagy az istenek bosszúja.
Amikor Liviát arról kérdezték, hogyan kötötte annyira magához férjét, így válaszolt: „Valódi szerénységgel; azzal, hogy minden kívánságát szívesen teljesítettem; és azzal, hogy soha nem szóltam a dolgaiba, szerelmi kalandjait pedig nemhogy nem emlegettem föl neki, de egyenest úgy tettem, mintha nem is tudnék róluk.”
Be kell azonban ismernünk, hogy férje a legnagyobb és nyilvános tisztelettel adózott neki. Sohasem titkolta, hogy kötődik hozzá, hogy nagyon is odafigyel rá.
A császárné
Livia különleges helyzetéről tanúskodnak azok a privilégiumok és elismerések, amelyekkel Octavianus kezdeményezésére elárasztották. Hiszen azelőtt egyetlen római asszonynak sem voltak ilyen kiemelkedő jogai! Már Kr. e. 35-ben megszavazta a senatus, hogy szobrok emelhetők a tiszteletére, és ő maga kezelheti vagyoni ügyeit, gondviselő nélkül. Vagyona pedig hatalmas volt, s egyre gyarapodott. Ugyanolyan szent érinthetetlenséget biztosítottak számára, amilyennel a korai időkben [20] csak a néptribunusok bírtak; a néptribunusok mint a nép képviselői számára biztosított védettség megfelelője manapság a képviselők mentelmi joga. Tízegynéhány évvel később Livia elnyerte a törvény szerint háromgyermekes anyáknak járó jogokat, bár csupán két fia volt.
Kr. e. 27-ben a senatus számos előjoggal és címmel ruházta fel Octavianust, például az augustus címmel, amely egyúttal nevének részévé vált. Ezért vonult be a történelembe Augustus császárként a formálisan első római császár. Ezt az évet szokás Róma történetében az új rendszer kezdetének tekinteni. Livia férje életében nem kapta meg az augusta címet. Csak halála után, Kr. u. 14-ben vált a végrendelet értelmében a nemzetség tagjává örökbefogadottként, ettől kezdve tehát a neve Julia Augusta. Amíg a férje élt, majdnem minden feliraton Livia Augusti vagy Livia Caesaris, azaz Augustus felesége Livia vagy Caesar felesége Livia néven szerepel. A görög városokban azonban a feliratok gyakran istennőként említik, az ott vert pénzérméken pedig arcképe és az augusta cím szerepel (görögül: szebaszté).
Livia számos alkalommal elkísérte férjét, amikor az a provinciákba utazott, az általános vélekedés szerint tanáccsal és segítséggel szolgálva neki, bár ezt sohasem nyilvánosan tette.
Livia és a család